2015. augusztus 26., szerda

Három éve ezen a napon  hunyt el Matekovics János, erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő Az alábbi írásával rá emlékezünk!

 

Apám kíméletlenül -semmivel és senkivel sem törődve - elmondta az IGAZSÁGOT.

A szülőfaluja, Simonyifalva falunapja sem lehetett kivétel 

MJZ.

 

                                                           a Simonyi-napok
ERDÉLYI RIPORT, Matekovics János, 2003. augusztus 13



A HÁZ MEGMARAD



-a falu gondjairól nem beszéltünk –

A 3. SIMONYIFALVI NAPOK megrendezésében és lebonyolításában – akárcsak az első kettőében – elévülhetetlen érdemeket szerzett a nagyzeréndi körorvos, Hevesi Jóska, akit közírói nevén Hevesi Mónár Józsefként tán jobban ismernek szerte az országban és a határokon túl mind az újságolvasók, mind pedig azok a „rendes magyar emberek”, akiket ilyen minőségükben a Kőrösköz perpetuum mobiléje egyszer-kétszer-sokszor ezért vagy azért felkeresett”

  • írja simonyifalvi beszámolójában D.L. az Erdélyi Napló augusztus 5-I számában.
Enyhén meglepett, hogy „harmadik” Simonyi Napokat említ, holott ő maga szerkesztette meg az elsőről szóló két teljes oldalt kitevő riportot (Erdélyi Napló, 2000. szeptember 12.), és a harmadikról írt szintén majdnem ugyanolyan terjedelmes beszámolót. Az igaz, hogy Hevesi József minden elérhető magyar lapban 3. Simonyi Napokról írt – amelyen maga is jelen volt utóbb a Simonyi Társaság(zeréndi) elnökeként. Előfordulhat, hogy ő maga sem tudott arrúl, hogy a legelső Simonyi Napokon, ahol ő sem szerzett „elévülhetetlen érdemeket”, mert az ünnepségsorozat gondolatát a simonyifalvi téesz Amerikába szakadt egykori főmérnöke majd elnöke Tanács Ottó vetette fel egy, a régi barátaival Haász Tibor polgármesterrel, Szívós László községi tanácsossal, akkoriban még vezetőjével, a Leveles Népi Együttes és a falu örökös kultúrigazgatójával, László apjával Szívós Imrével való borozgatáson.Akkor indult tehát ez a kétnapos rendezvénysorozat, Simonyifalva visszavár jelmondattal, amelyben a falu legalább erre a két napra az egész világba szétszóródott fiait. Ezen a rendezvényen vetette fel e sorok írója a Simonyi Alapítvány vagy Társaság megalakításának gondolatát egy népes gyülekezet előtt, amelyen jelen volt és fel is szólalt Tokay György képviselő, és ebből az alkalomból kezdték meg Tanács Ottó és ugyancsak „amerikás” húgai javaslatára – „idegenbe szakadt” falusfeleink az adakozást a simonyifalvi kulturális tevékenység, az iskola és az óvoda, az egyház és a sport javára. Az akkori kezdeményezés az idén is folytatódott Tanács Ottó például 1. 000 dollárt adott át a Simonyi Társaság pénztárosának és az önkormányzatnak ugyanazokra a célokra, és a New Yorkig jutott falusfelünk Törőcsik Lajos – a forintokat is átszámítva 670 dollárt juttatott a Simonyi Társaságnak.
Tanács Ottó most is ott ült a vendégek asztalánál, egyként és a sok közül és az égvilágon senki sem említette, hogy azért valami köze neki is lett volna ezekhez a Simonyi Napokhoz.Mind a négyhez.

Maszek Tűnődések

Ha csak valamivel is bölcsebb lennék, ezt a riportot, beszámolót, reflexiókat vagy minek is nevezzem, nem írnám meg. Az ember üljön a fenekén a maga kellemetlen, ünneprontó kis véleményével, gyanítható sértődöttségével, és ne komplikálja az életét. Vagy ha mégis írásra vetemedik, lássa meg legalább csak a pohár teli felét.
Sajnos, ilyen bölcsnek lennem nem igen sikerült életem és hosszú újságírói pályám folyamán, s most is elmondom (most elmondhatom) azt, amiről úgy gondolom, hogy el kell mondani, kerüljön amibe kerül. Többen is kérték ezt simonyifalvi barátaim közül, bár a családom minden áron megpróbált visszafogni. Amit eddig nagy ritkán tettem meg, már a Simonyi Napok másnapján kis megbeszélést tartottunk Haász Tibor polgármesterrel,Szívós Lászlóval, Bier Ferenc RMDSZ-elnökkel, Törőcsik Lajossal, Tanács Ottóval és a húgaival, s még néhány érintett emberrel arról, hogy hogyan látjuk az idei rendezvényt, s hogyan tovább, vagyis arról, hogy mit is kellene megírnom. Elsősorban Hevesi doktor szerepének a megítélését akartam tisztázni, mert úgy éreztem,hogy én túlságosan elfogult vagyok, mivel úgy látom, a mostanában eldivatosult fórumok szintjére vitte a falunapokat, ahova meghívta a maga kétségtelenül jeles ismerőseit; költői, írói, újságírói ambícióihoz nem rossz háttér egy ilyen rendezvény, ahol (persze, csak az első napon, amíg a vendégek el nem mennek), mindenütt ő képviseli a falut, levezeti a műsort, s mindenkiről elmondhatja a maga rögtönzött és túlzóan magasztaló szövegeit – elmondta rólam is.

Egy régióközi,sőt nemzetközi fórum túlméretezett műsora


Őszintén szólva, sajnálom tőle a riportból elragadott teret, de annyira jellemzőnek tartom ezt a fellegekben járó műsorelképzelést, hogy kénytelen vagyok, ha csak kivonatosan is ismertetni a Hevesi doktor által drótpostán eljuttatott programot, amit gondolom, minden hazai magyar lap megkapott, és jutott belőle bőven a magyarországiaknak is.Ez a műsorterv egy mintegy nyolcsszáz lelket számláló kis falu ünnepére készült:
2003 augusztus 2, szombat Tokay György országgyűlési képviselő, Simonyifalva díszpolgára három témazászló alá seregelteti az érdeklődőket, s a felkért eléadókat:
1.Eurórégiós gondok és gondolatok (tizenegy előadó, köztük román nemzetiségűek is).2.A nemzettudat megmaradásának esélyei(ugyancsak tizenegy előadó, közöttük legnagyobb meglepetésemre, Beke György, Kányádi Sándor, Szabó Magda) 3.Új helyzetekben az egyetemes magyar irodalom (e köré a „témazászló” köré tizenkét hazai és magyarországi előadót „seregeltetne” a meghívó szerint Tokay György)
Témazáróként „szép verseket” mondanak el a II. Simonyi Imre Országos Szavalóverseny díjazottjai…” – és mindezt az 1 órára kitűzött ebédig.Némi megkönnyebbülést okozott, hogy a mostanában egymást követő fórumok elszánt utazó szónokai mégsem jönnek el. Délután „A két Simonyi”- emlékezések, értékelések, dokumentumok.dr.Hevesi József a Kőrösközi(?) Simonyi Társaság elnöke köszönti a megjelenteket.Az alkalomhoz illő képzőművészeti tárlat,helytörténeti és emlékkiállítás űllít emléket a két Simonyinak(Simonyi Imre költő, báró barbácsi és vitézvári Simonyi József huszárezredes)A tizenhárom előadó neve között meglepetten veszem észre a magamét. Bier Ferenc és Szívós László engem még tavasszal könyvbemutatóra, olvasótalálkozóra hívott meg. (telefonon még Hevesi doktor is könyvbemutatót emlegetett).A meghívást igen megtisztelőnek tekintettem, s valahol méltányosnak is, hiszen az Eljutni a túlsó partra című riportkönyvemben két Simonyifalvával kapcsolatos riport is szerepel – az egyik éppen arról az első Simonyi Napokról, amit most megpróbáltak elfeledtetni, holott ugyanaz volt a jelmondata, mint a mostaninak Simonyifalva hazavár, és az évtizedek során nagyon sok cikket írtam a szülőfalumról. A 15.00 órától 18.00 óráig terjedő műsoridőben – mivel este hatra tervezték a Simonyiak Házának felavatását – be kellett férnie még – nyilván az előadások emelkedettségét oldandó, - egy „színesnek” is: „A költő (mármint Simonyi Imre.M.J.) verseiből Kalapos László színművész, ill. Dombai Zoltán előadóművész válogat.Vasárnap délelőtt ökumenikus istentisztelet, délután „sportvetélkedők”szerepelnek a meghívó szerint a programban.(Tulajdonképpen nem „sportvetélkedők” voltak, hanem a Simonyifalván hosszú évtizedek óta hagyományos labdarúgó kupamérkőzések sorozata, s a meghívó arról sem tudott, amit – tudomásom szerint - a vendégekkel és az újságírókkal együtt távozó Hevesi József sem látott: mintegy teherautónyi farönkből összerakott tábortűz lobbant bele az estébe, s a későbbi órákban pedig látványos tüzijátékkal ért véget a negyedik Simonyi Napok.

Aggályok

Nem akartam hinni a szememnek. Teljesen elképedtem: mi köze ennek a „témazászlóknak” a falu népéhez, a Simonyi Napokhoz? Ez, kérem, valóságos egy fórum, amit, szó se róla, Simonyifalván is minden további nélkül meg lehetne rendezni, de nem úgy, hogy megpróbálják lenyeletni a falu népével, hogy mindez a magasröptű eszmecsere az ő ünnepének a része, sőt : lényege. És vajon ez a sok jeles személyiség tényleg eljönne Simonyifalvára? És ki fizeti az útjukat, az elszállásolásukat, étkeztetésüket? Mit csinálnak addig a román nemzetiségű előadók, amíg a magyarok beszélnek, s mihez kezdenek a magyarországi vendégek a román nyelvű előadásokkkal?Hogy oldják meg a szinkrontolmácsolást?
Nem tudtam elhinni, hogy a 76 éves Beke György, a 86 éves Szabó Magda, és a 73 éves Kányádi Sándor – csak úgy tizenvalahány előadó egyikeként, s nem külön meghívottként egy neki szentelt műsorra – lezarándokolna Simonyifalvára.Mi ez
akkor ? Szélhámosság? Ahogy a fővárosi hakniszervezők szokták csinálni: a plakátokon egy csomó sztár „húzó nevével” becsalogatják a vidéki közönséget a koncertre, akik természetesen – különféle ürügyekkel: betegség, külföldi meghívás, tévéfelvétel stb,stb. – nem lépnek fel a koncerten, csak az ismeretlen, harmadrangú dalnokok. Ezt azért ellenőrizzük egy csöppet. Felhívom Beke Györgyöt Budapesten: „Gyuri, te tényleg eljössz a Simonyi Napokra, ahogy a meghívón áll?” „Szombaton úgyis Aradon leszek, a Böszörményi Zoltán riportpályázat díjainak kiosztásán, s meghívott ez a …(valamilyen jelzőt mond) Hevesi Jóska.Onnan kiruccanunk Simonyiba.Kíváncsi vagyok a faludra – olvastam, mit írtál róla a könyvedben. Na de fejezzük be, mert rámegy a nyugdíjad! Majd találkozunk Simonyiban, és ott nyugodtan beszélgethetünk”Te jószagú ég! Gyuri tényleg eljön.De vajon Kányádi?Felhívom Kolozsvárt. Csak a költő felesége van otthon, a férjr valahol a csíki hegyekben.Augusztus elsejéig.Nem tudja, utána mi a programja.Tehát még ő is eljöhet. Még csak egyetlen próbát teszek: rácsengetek az Erdélyi Napló főszerkesztőjére, Dénes Lászlóra: „Laci, látom te is szerepelsz a Simonyi napok meghívóján.Tényleg eljössz?” „Nagyon valószínű, hogy kiugrom. Nem hagy békén ez a …( jelzőt mond) Hevesi Jóska.!”
Úgy látszik, mégis eljön a rengeteg vendég és Böszörményi Zoltán nyilván ki is szállítja őket. De csak az aradi ünnepség után. Mikorra érkezhetnek meg? És hogy lesz azután? Sorba felhívom simonyifalvi barátaimat Bier Ferenc RMDSZ – elnököt, és Szívós László tanácsost.A szöveg majdnem ugyanaz. „Fiúk, miféle programot állítottatok itt össze, vagy hagytatok jóvá? Pillanatnyilag éppen ez a három „témazászló” foglalkoztatja a falu népét? Ezektől függnek Simonyifalva holnapjai? És ki fogja ezeket a hatalmas dumákat a faluból végighallgatni? És mihez kezdtek azzal a rengeteg vendéggel?” „Ez nem a mi asztalunk.A meghívottak nagy részéről nem is hallottunk. A doktor intézett mindent, velünk semmit sem egyeztetett.Nála a pecsét, annyit szed ki a Simonyi Társaság pénzéből, amennyit akar, és arra, amit fontosnak vél, azt hív meg, akit jónak lát, Ott pályázik a Társaság nevében, ahol akar, a tagokkal nem egyeztet semmit.” „Megértettem, fiúk, de gondolom tisztában vagytok azzal, hogy ő – volt már példa – rázós helyzetekben egyszerűen nem volt elérhető. De ha ott is lesz, a balhét Haász Tibi, ti, részben én, s végső soron a Simonyi Társaság és Simonyifalva viszi el! Mi járatjuk le magunkat! Ha egy olyan kaliberű író, mint Beke György ,és egy akkora költő, mint Kányádi Sándor megtiszteli a falunkat, annak meg kell adni a módját. Én felpakolok egy csomó könyvet, és majd becsületesen bemutatom őket. Ellátom a szinrontolmács szerepét is, ha muszáj.Már csütörtökön otthon leszek, megbeszéljük.” „Gyere, nagyon várunk!”

A program roncsai

Az augusztus 2-án megjelent Romániai Magyar Szóban olvasható Hevesi Mónár József terjedelmes cikke a (természetesen) „harmadik” Simonyi Napokról, némileg módosult programmal. Illusztráció: Simonyi óbester portréja a meghívóról és Hevesi Mónár József egyedül, a „készülő” emlékház elött, az óbester szobrának makettjével. Ha ez a lap még aznap megérkezik a faluba, megtudhattuk volna, hogy a neves művészettörténész és előadóművész Banner Zoltán is fel fog lépni, és ő nyitja meg Brittich Erzsébet, Sinka-Szabó Hajnalka Erdős Beáta és Sinka-Szabó Zoltán kiállítását. ( Mint kiderült, ő maga is csak az előadóművészi föllépésről tudott, Simonyifalvára érkezte után tájékoztatták csupán, hogy ő nyitja meg a kiállításokat is. Aggodalmas arccal nézte végig a képeket, s kért, hogy mondjak valamit a művészekről, mert még nem is hallott róluk. De aztán a megyitó –az is ! – elmaradt) Ugyancsak az RMSZ –ben jelentette be Hevesi Mónár József, hogy ez alkalommal Böszörményi Zoltánt is Simonyifalva díszpolgáráva avatják. (Különben teljesen megérdemelten, ő rendezte meg és finanszírozta a nagysikerű Simonyi napot az aradi Jelen házban, jelentős összegekkel támogatta a Simonyiak Háza befejezését a Simonyi Díj létrehozását stb. Beke Györgynek pedig Simonyi Díjat adományoznak, tudtuk meg a cikkből.
Szombat délelőtt a gyulai önkormányzat harminc főt meghaladó küldöttsége és szerényebb létszámban a debreceni önkormányzat képviselete is megérkezett. a Simonyiak Háza felavatása két anyaországi város számára is nagy esemény volt, hiszen az ő anyag támogatásukkal jöhetett létre .(simonyi Imre élete végéig Gyulán élt, Debrecenben pedig az ott tetemes ideig élő és szolgáló Simonyi óbesternek van nagy és terjedő kultusza):Tokay György viszont egyetlen „témazászló” köré sem „seregeltetett” senkit, mert… nem volt jelen – ő is Aradon ünnepelt.És különben is csak egyetlen termet rendeztek be a fogadásra- benne a téglalap kerületeként fölállított hófehér abrosszal terített asztalok. Az asztalokon kisüsti, borvíz, kalács, sós sütemények .A délelőtt tulajdonképpen csak Simonyi Imréről szólt, de azért szóba került Simonyi óbester is és fia ,a falualapító , az egykori miniszter báró Simonyi Lajos. A fiatalok szavaltak, aztán a sebtében és ügyesen megterített asztalokon felszolgálják a felséges ebédet, és felnyitják a söröket.
Remek hangulatú eszmecserék az asztalok mellett.Még mindég nagyon aggódom. Megkérdezem a polgármestert: „ Mi lesz, ha megérkezik Aradról a rengeteg vendég?” „Te csak ne idegeskedj:Százötven ember fogadására készültünk fel, akár meg is duplázhatjuk a vendégek számát” Bier Feri, Szívós Laci, majd Hevesi doktor is gyomroznak:álljak fel, mutassam be a könyvem. Húzódozom: „Ne vicceljetek! Ebben az oldott, vendéglői hangulatban?! Pont az én könyvemre kíváncsiak! A falumból a környeskörül elhelyezett székeken úgy tizenöt-húsz ember üldögél a hazalátogató , nem „hivatalos” vendégekkel együtt, felváltva persze, kicsit sok a szöveg. Már a mikrofon felé lökdösnének, mikor megmenekülök. Megérkeztek az aradiak, délután négy körül. Hevesi a (máskülönben gyakran befulladó) erősítő segítségével igyekszik úrrá lenni a lármán, és megkezdődik, infernális hajszában és részben zajban
a program, „témazászlótól” függetlenül, vegyesen. Rövid, tömör, frappáns szövegeket hallunk, és alig elviselhetően terjedelmes, fárasztó fejtegetéseket Böszörményi Zoltán laudációját Csép Sándor a MÚRE elnöke még el tudja olvasni valahogy, de Beke György díjazása egy-két perc alatt leszalad. Restellem magamat, de nincs mit tenni. A műsor végén én is mondok néhány mondatot, néhányan odafigyelnek.Hevesi szeretne befejezni a műsort, ideje lenne megnyitni az emlékházat, de mindig akad még néhány makacs előadó, akinek a közölnivalója nem maradhat el. Végül a holtfáradt társaság átvonul a pár lépésnyire levő emlékház elé, ahol már nagy tömeg várakozik, és megkezdődik a ceremónia.

Megjegyzések


Ebben az írásban, az olvasó nyilván észrevette, nem lüktet különösebben a Hevesi doktor tevékenysége iránt iránti maradéktalan bámulat és áhítatos elismerés – valószínűleg elég kirivó ellentétben a hazai és külföldi beszámolók alaptónusával. Én viszont nemcsak azt láttam, nemcsak arról hallottam, mint a vendégek, akiket ő hívott meg alig elhárítható szívóssággal, ő fogadta őket, mikor megérkeztek, levezette a műsort, s eközben mindenkit méltathatott, átnyújthatta a Simonyi díjat, és ugyancsak ő búcsúzott el. Mit láthatott, tapasztalhatott a vendég. Egy kicsit zsúfolt volt ugyan a program, de ragyogó hangulatban, kimosdva, ünneplőben állt előtte a falu, ragyogóan meg volt szervezve a vendégfogadás, az elegáns sátrakban alkalmas asztalok, padok remek volt az étel, friss és jéghideg a szombaton és vasárnap mért sör, nagy sikert aratott a szombat délutáni „kultúrműsor”, az „öregek” Leveles népi együttese és a gyerekeket és fiatalokat tömörítő Pitypang csoport Szívós László vezénylete alatt. Nem egészem mellékesen jegyezném meg, hogy Szívós Imre, akinél kevesebben tettek többet a faluért,ahogyan a faluban szeretettel nevezik, Öcsi, megrendült egészségi állapota ellenére is hajnali ötig húzta „a talpalávalót” előbb a Levelesnek, aztán a Pitypangnak, végül a mulatság résztvevőinek.
A Simonyiak Háza csodálatra méltó, friss, üde, előkelő az újáépítettségében, és az elrendezett környezetében – de csak a felavatása előtti késő este érkezett ide a Simonyi Társaság elnöke, Szívós László viszont – édesanyjával,feleségével és gyermekével – és mert vállalkozó, néhány alkalmazottjával együtt – heteken át éjt nappallá téve dolgozott a ház bepucolásán és berendezésén, a Pitypang együttes tagjai is napokig dolgoztak itt, festették a kerítést, az ablakokat, mások szerelték a villanyt, kiállíthatóvá tették a tárnyakat. Mészáros István vállalkozó is napokig dolgozott, ugyancsak alkalmazottaival, és nagyon sok simonyifalvi ember szerzett a negyedik Simonyi Napok során – azok is, akik felhúzták a sátrakat, intézték a beszerzéseket, szervezték a kupamérkőzéseket, rendbe tették a sportpályát, levágták az állatokat, főztek, sütöttek, felszolgáltak, stb,stb. – „szerzett elévülhetetlen érdemeket”, de semmit sem tettek azért, hogy róluk lelkendezzen a sajtó, nem saját imédzsüket építették, s nem a saját kapcsolataikat ápolták, vagy terjesztették ki - ők csak tették a kötelességüket a faluért. Egy pár elismerő szót ők is megérdemeltek volna ezen a rendezvényen.
Ami pedig a felfújt és utopista programot illeti – nem ez érdekelte Simonyifalvát, hanem az, hogy ebben az új, váratlanul reá szakadt újmódi világban mihez kezdjen, hogy tudna jobban boldogulni. Haász Tibor polgármester péntek este ismét lelkesen beszélt nekem erről: A Simonyiak Háza nagyszerű lépés ahhoz, hogy a falu elinduljon a faluturizmus szárba szökkenése felé az emlékház nagy kertjében ki lehet alakítani a megfelelő infrastruktúrát, be lehet rendezkedni a civilizált vendégfogadásra – elvégre ez a létesítmény olyan látványos attrakció, amiért érdemes ellátogatni Simonyifalvára: A faluturizmus lehetőségeiről bőven szólt a polgármester az első a Simonyi Napok alkalmával megjelent riportban, nem ismétlem el, mit mondott akkor. Erről kellett volna beszélni a negyedik Simonyi Napokon – hogyan tovább, hová, merre, Simonyifalva, simonyifalvi emberek!
Ami pedig Hevesi Józsefet illeti, ő nem a Simonyi Napok „ megszervezésében és lebonyolításában” szerzett „elavulhatatlan érdemeket” Azon a vasárnapi tanácskozásunkon mindenki elismerte, hogy Simonyi Imrének – a Hevesi doktor színre lépése előtt voltaképpen semmiféle kultusza nem volt idehaza. Egyedül neki jutott eszébe a szülőház – az ún. Annabring ház – megvételének és újjáépítésének, emlékházzá való berendezésének gondolata. Tagadhatatlan tény, hogy ugyancsak ő járta ki – később már Haász Tibor polgármesterrel közösen – hogy a gyulai és a debreceni önkormányzat anyagilag támogassa ezt az elképzelést. Ő hozott el annyi kiváló embert a faluba, és a nevéhez fűződik az a hatalmas népszerítő kampány, amiben Simonyifalván kívül nem sok magyar kistelepülés részesült Romániában. Az utóbbi esztendőkben. De ez már más fejezet.

Matekovics János


2014. január 6., hétfő

TE MEG ÉN (Kiadványtervezet házasoknak)

Apám a 384-es számú szülői házban, Simonyifalván, 2002-ben

 

Apám egyik utolsó vállalkozása egy olyan könyvet kiadni, amelyben a házastársak bejegyezhetik az egymásnak tett jó cselekedeteket, szívességeket. Ebből csak kiadványtervezet lett: Íme:

Kiadványtervezet, 2006. június 8. – 2006. július 23.


TE MEG ÉN



- a mi békítő emlékezetünk -



  1. 1 Mit meg nem érne nekem most, ha ez az ötlet harmincöt évvel eszembe jut…

Idestova harmincöt esztendeje lesz, hogy jól rosszul elviseljük egymást a feleségemmel. Talán, mert ha néha csak foszlányokban is, tart még a humorunk. A harmincöt év, az ugyebár 12 775 – a kilenc szökőévet is számítva – 12 784 napot jelent, vagyis 306 816 órát összesen. Atyaúristen, mi minden megesett a 12 784 nap, vagyis a 306 816 óra alatt! Nem lenne bennem sok hajlandóság, hogy újraéljem az egészet. Pedig rengeteg kellemesség is előfordult benne, de már a jóravaló derűhöz is fáradt vagyok. Nemcsak lehetetlen, de így, most utólag is röhejes lenne kupacokba porciózni, hogy e tömérdek nap és óra közül körülbelül hány százalék volt teljesen felhőtlen, mámoros, az egymáshoz ragaszkodás élményétől duzzadó, és hány százalékot tett ki a szinte elviselhetetlenül feszült, dühvel, vagy éppen gyűlölettel elkevert másik véglet. Volt mind a kettőből elég, és mindenféle átmenet is a két szélsőség között, rogyásig. Ez nagyjából minden férfi és nő egybetűzött életében így alakul. Jó, persze, az éppen elterpeszkedett hangulatok is befolyásolják, hogy milyen történésekre, tényekre emlékezünk. Egy valami viszont jó előre borítékolható: szinte mindig mást emleget fel az asszony, és másra emlékezem én. Sokéves tapasztalatom, hogy a feleségem rengeteg jó dologra, cselekedetre, gesztusra emlékezik, amit az évek során önzetlenül és nagylelkűen felszolgált nekem (köztük sok olyanra, amit csak úgy úgy utólag beszélt be magának), de tőlem szinte csak azokat a momentumokat őrzi és leltározza újra és újra jobb sorsra érdemes buzgalommal, amikor ki voltam fordulva magamból, esetleg érzéketlen, önző voltam, szemétkedtem. Nyilván ilyesmi is előfordult, ha nem is vagyok rá nagyon büszke, de a másik serpenyőbe százszor annyi epizódot lehetne dobni… ha nem mosódtak volna bele az idő színehagyott iszapjába. Semmilyen nyomuk nem maradt, sajnos, bennem sem, és csak elvétve, meglepetésszerűen suhan bele az emlékezetembe, egy-egy homályos mozzanat, életdarab, mintha meg sem történt volna, csak a képzeletem incselkedik velem. És a minap, valamiért kiakadva a feleségem – érezhetően teljes belső meggyőződéssel – azt vágta a fejemhez, hogy: „Rád sohasem lehetett számítani”! Elhűltem, ez olyan brutális méltánytalanság volt, hogy nem tudtam, szokásom szerint, válaszra se méltatni, sorolni kezdtem neki, idétlenül, azokat az egészen kivételes cselekedeteimet, napjaimat, amikor vitathatatlanul és emlékezetesen, teljes mellel és lélekkel mellette álltam – azt a párat, ami éppen eszembe jutott. És akkor csapott meg a döbbenetes felismerés: tíz-tizenöt alkalomnál többre magam se nagyon emlékszem. Pedig közel három és fél évtized pergett el -, ahogy az elébb számoltam 12 784 nap, vagyis 306 816 óra. És ennek az időtartamnak, gondolom a felében, együtt, vagy legalábbis egymás közelében pedáloztunk.
Ha megmakacsolnám magam, és hosszasan, kitartóan gyötörném az agyamat, össze tudnék hozni egy-két heti időtartamot, esetleg valamivel többet, amikor – szerinte is! – kétségtelenül az ő toronymagas elvárásainak mindenben megfelelő férj voltam. Két hetet az 1826-ból. Őrület! Az együtt eltöltött idő nem egészen 0, 11 százalékát. Eszerint egy esztendőből nem egészen 10 órát volt a szeretett nő maradéktalanul boldog velem. Marhaság! Az évi tíz jó óra végett nem maradtunk volna együtt. Még a tíz jó nap vagy tíz kifogástalan hét sem őrizte volna meg eddig együtt a díszes párost. De hát honnan szedjem elő a 32. életévemtől a 67.-ig terjedő időszak köddé foszlott, mindennapi apró, de mindenképpen valós és az együvétartozásunkat lebetonozó történéseit? Ha lett volna egy ilyen Te meg én könyvünk most, nemcsak a magunk, de akár az utódok okulására is, belelapozgathatnánk. Istenem, ha ez a mostani megvilágosodás 35 évvel ezelőtt kólint nyakon…!

  1. 2. Megvilágosodás: az ötlet


Roppant egyszerű az ötlet, éppen ezért nem jutott az eszünkbe egyikünknek sem eddig. Amikor indultunk, az eufórikus napok mámorában senki sem aggályoskodott olyképpen, hogy esetleg még hasznos, vagy éppen fontos, a közös sorsunkra mentőöv lehetne az ilyesféle „papírmunka”. Szóval nem tanácsolta senki, szüleink, nagyszüleink ilyesmivel nem piszmogtak, az általunk megismert irodalmi hősöknek sem jutott ilyesmi az eszébe, és nyilván mi sem voltunk sokkal okosabbak náluknál. Pofonegyszerű pedig a dolog: fel kell jegyezni, meg kell örökíteni azokat a momentumokat, amikor a társunknak, a társunkért valami olyat tettünk, ami örömöt, jóérzést keltett benne, amiből úgy érezte, hogy tényleg hozzá tartozunk, fontos nekünk. Nehogy az istenért valami dagályos, napról-napra újabb kínt hozó naplóírásra gondoljanak: az egyáltalán nem működik! Akármilyen svunggal, s a legünnepélyesebb, legszebb ígéretekkel, véres eltökéltséggel is ront neki az ember – a kezdeti lendület úgyis hihetetlenül hamar lehűl -, ritkulnak és rövidülnek a bejegyzések, és ezer naplóíró közül kilencszázkilencvenkilenc végül teljesen abbahagyja. De ha hihetetlen mázli nyomán közös életünk napról napra vezetett naplója, krónikája rendelkezésünkre is állna, kinek lenne türelme, kitartása esetünkben például átnyálazni a 12 784 bejegyzést, hogy felkutassa a megfelelő részeket! Nem, önkínzásról szó sincs, se a feljegyzések alkalmával, sem pedig a fellapozáskor. Például: „2007. szeptember 3. Köszönöm Neked ezt a születésnapot! A könyvet is: A második világháború krónikáját. Milyen régen vágyom rá! J.” Vagy: 2007. december 5-10. Végigjártad velem az orvosokat, mellettem voltál, bátorítottál. H.” Ilyen egyszerű ez. Eltöprenghet rajta akármelyikőnk, ha teszem azt, 2017-ben, ha még élünk, akkor, a könyvet előveszi. De gyerekeinknek is élmény lehet fellapozni a családi ereklyét: nemcsak jelenlétünkben, de akkor is, amikor már nem leszünk.

  1. 3. Az eljárások

A megörökítésre érdemes történetek bensőséges hangulatában – idővel ez hagyományos és nélkülözhetetlen szertartássá válhat – nem különösebben terhes előszedni a könyvet és megejteni benne a bejegyzést. Tartozunk a társunknak is ennyivel. Majd ki fog derülni, hogy nekünk magunknak is milyen fontos, amit eredetileg csak neki szántunk, egyfajta tudomásulvételként, köszönetként. A Te meg én hites tanúja annak, milyenek voltak a közös napjaink, heteink, éveink. Nagy szükségünk lehet – évek, esetleg évtizedek múltán – egy ilyen szavahihető tanúra, amikor elbizonytalanodunk. Még a rossz passzban lévő, válást fontolgató házastársat is töprengésre készteti, ha föllapozza a saját bejegyzéseit, hogy mi mindent kapott tőled, mi mindent élt meg veled az évek, évtizedek során…
A vakon fölcsapó indulatokban a legagyamentebb reakciók is előjöhetnek. Maga a könyv is vörös posztó lehet. Pedig elpusztítása, tűzbe vetése, tönkretétele jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan bűn nemcsak társaddal, de önmagaddal, gyerekeiddel, a megélt évekkel, életeddel szemben is. És nemcsak az undorító gyávaság jele, de cáfolhatatlan bizonyíték arra nézve is, hogy képtelen vagy szembenézni az igazsággal, alattomos módon eltünteted a számodra nem kívánatos bizonyítékokat. A fiatal házasok dagadó ön- és kölcsönös bizalmában nyilván ellenszenves lesz, amit én a közel hetven év – és több házasság tapasztalata nyomán tanácsolok: anélkül, hogy nagydobra vernénk, okos elővigyázat, ha időnként a feljegyzésekről fénymásolatot készítünk, és a papírokat biztonságba helyezzük. Még jól jöhetnek.
Még ha csak annyi haszna is volna, mint a szenteltvíznek, a bejegyzésekre szánt első oldalra külön-külön, kézírással írjuk be a fogadalmunkat, hogy ezt a könyvet megőrizzük, megbecsüljük, továbbá elvárjuk, hogy társunk megörökítse azokat a bizonyos jeles pillanatokat, és magunk is, akár kérés nélkül följegyezzük a könyvbe, amit tőle azon az emlékezetes napon figyelmességből, ragaszkodásból, önzetlenségből, stb, fölösen kaptunk.



Matekovics János

2013. november 3., vasárnap

Tegnap volt halottak napja





Matekovics János és édesanyja, Matekovics Ilona sírhelye a sepsiszentgyörgyi temetőben. A sírkövét apám maga tervezte 2010 ben: Nyugodjanak békében.

2013. október 26., szombat

Matekovics és a vénuszdomb

Apám rendszeresen pénzszűkében volt. Így szívesen vállalt el különböző alkalmi fordításokat. Egy nap vidáman jött haza, hogy rábíztak egy sürgős munkát, ami azonnal és szépen fizet.


 Egy folyóiratot kellett lefordítania, amely női intim fehérneműket hirdetett.

Nosza, munkához is látott, mert másnapra kellett az anyag. Csak az volt a baj, hogy a különböző román szótárak túl szemérmesek, és nem talált meg benne minden szót.

Egyszer éjszaka háromkor kijön a dolgozószobából, és anyámhoz fordul:

- Hajni, hogy mondják azt románul, hogy vénuszdomb?

Anyám se tudta.

Reggelfelé áthívta a szomszédasszonyt, aki betegápolóként dolgozott az elmeosztályon.

Ketten kisütötték, hogy Muntele lui Venus (Mons pubis) vagy mons veneris nek mondják a vénuszdombot románul.


2013. szeptember 25., szerda

Egyéves a blog Matekovics János -családfa:

Ma egy éve indult útjára a Matekovics János Emlékblog Ennek tiszteletére ma nyomon követjük
 Matekovics János családfájának egy részét: 




A Matekovics János anyai dédnagyanyja Balog Katalin, született Gyulán 1876. november 26-án, apja neve Balogh József, anyja neve Petri Erzsébet
Balogh Katalin elhagyta Gyulát és Simonyifalvára költözött,  kétszer ment férjhez, az első férje neve Szira János , de korán özvegységre jutott, a második férje pedig Zsadányi Pál. Szira Jánossal kötött házasságból született Szira Ilona (1897-1981) Szira Ilona hozzáment Bezsán Györgyhöz 1918. október 5-én. Házasságukból négy gyerek született: Bezsán Ilona (1920-2008) Bezsán Irén (1923-1927) Bezsán György (1925-2002) Bezsán József (1928-1993?)





2013. augusztus 23., péntek

Az Új Magyar Szó KISEBBSÉGBEN melléklete Matekovics Jánosról

Ma a maszol.ro honlapon - amely az Új Magyar Szó internetes kiadása - a Kisebbségben melléklet legfrissebb anyagaként fölkerült annak a tanulmánynak a szövege, amit a nyáron sikerült befejeznem és amit Matekovics János Zoltánnal együtt a jövőben kiadásra szánt Matekovics kötet előszavának szánunk. A szövegen természetesen még csiszolunk a továbbiakban - fontosságához azonban nem férhet kétség. Az első olyan tanulmányról van szó, amely összességében értékeli a tavaly augusztus 26-án elhunyt Matekovics János személyiségét és munkásságát. Alább a tanulmány (Valóságot a színpadra?!egyik fejezetét illesztem be az emlékblogba (egy furcsa véletlen folytán kereken a századik bejegyzésként!) , a teljes szöveg elolvasható a maszol.ro honlapján. (Cseke Gábor)



Munkásszállások ifjúsága

A huszadik század hatvanas évei egész Romániában – így Erdélyben is – a felfokozott urbanizáció ritmusában és körülményei között zajlottak: megannyi társadalmi-nevelési bonyodalmakkal, sokszor nem kívánatos fejleményekkel. A Kommunista Ifjúsági Szövetség révén az Ifjúmunkás hetilap is feladatul kapta, hogy foglalkozzon a tömegesen a városi környezetbe és munkakörnyezetbe tóduló falusi fiatalok urbánus meggyökerezésének problémáival. E feladatot a lap, s személyesen a lap munkatársai nagyon komolyan vették – olykor túlságosan is komolyan, amint azt Matekovics János szakmai pályafutásában is nyomon követhetjük.

A témában közölt számtalan sajtóközlés és megfigyelés közül magasan kiemelkedik az a két riport, melyek később közvetlenül is meghatározták Matekovics János tényleges drámaíróságát.
A Barbárok, szelíden (1967. január 19, Ifjúmunkás) mintegy hangulatilag is előre vetítette azt a témát, ami később, március 2-án egy sokkal keményebb, nyersebb és sminkeletlenebb változatban jön elő a lap hasábjain. A kötetbe is felvett írás a korábbi Matekovics-riportoktól már megszokott módszer alapján, azonos dramatizált struktúrában jelentkezik s járja körül a brassói munkásnegyedek munkásszállóiban uralkodó áldatlan helyzeteket, amelynek egy kirívó esete – egy utcai tömeges erőszak – méltán bolygatta fel a helybeliek életét s befolyásolta kedvezőtlenül egy ártatlan fiatal lány további sorsát.
A Hófehérke és a tizennégy törpe (1967. március 2,  Ifjúmunkás) eseménysora ugyanazon riportút alatt találta meg szerzőjét, akár a Barbárok... A munkásszállási lét  erkölcsi ingoványába enged betekintést, egy talán még sarkítottabb – ma úgy mondanánk: szenzációs – történet kapcsán. A zsúfolt legényszállásra hónapokon át, közös hálóterembe befogadott fiatal lány tömeges megerőszakolásának története felülmúlja még a közismert Cseh Tamás-Bereményi Géza dal (Amikor Désiré a munkásszálláson lakott) konzseniális „fekete” songját is, abban ugyanis inkább csak egy jobb sorsra érdemes utcalány és a nemiségre kiéhezett férfiak pikareszk közösségi szexuális kalandjáról van szó:

Néhány lepedőt összekötve
Leeresztettünk a földszintre
És egy Ica nevű nőt így húztunk fel

Felhúztuk Icát a negyedikre
Én, a Feri meg a Bíró Imre
A rendészek így nem láthatták meg

Örvendezett a munkásszállás
Megszűnt a nők utáni rohangálás
Végre szereztünk egy állandó nőt stb.

A Matekovics által felgöngyölített történet lényegesen drámaibb, durvább és át- meg át van szőve rejtett konfliktusokkal.

Ma sem tudom eldönteni, hogy a szerző talált-e erre a kirívóan szokatlan, mégis jellemző témára, vagy a téma kereste meg őt. Az is immár örökre homályban marad,  hogy mennyi utánajárásába/diplomáciai tárgyalásába került Dali Sándor Ifjúmunkás-főszerkesztőnek, amíg elérte, hogy a riport egy teljes újságoldal terjedelemben  egyáltalán megjelenhessen a lapban. Aki figyelmesen elolvassa a riport szövegét, lépten-nyomon megállapíthatja, hogy az minden ízében rendkívül kiegyensúlyozott; nevén nevezi ugyan a tényeket, de nem vájkál fölöslegesen bennük, és mindenkit meghallgat, aki az ügyben sajnálatosan érintett. Az természetes, hogy ahány megszólaló, annyiféle igazság - hiszen mindenki a maga igazát védi. A történtek és a tanulság éppen e sokféle "igazság" és egyéni érdek mentén világlik ki: szomorúan és szinte vigasztalanul. Méghozzá azzal a megmásíthatatlan súllyal, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Amit elkövettünk másokkal szemben, az úgy marad, jóvátehetetlenül, a mi és a mások életében is.

A riport, önértékű sikerén túl, nem csak Matekovics szakmai pozícióját erősítette meg azokban a hónapokban-években, de némileg rehabilitálta is őt korábbi „botlásával” kapcsolatban a felsőbb szervek szemében. Az egykor ideológiailag megbélyegzett emberből egy csapásra elismert riporter lett, írásának Erdély-szerte erőteljes visszhangja volt, ehhez hasonló erkölcsi látlelet akkoriban nem igen látott napvilágot magyar nyelven a romániai társadalomról. (Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a Hófehérke... nyomdokvizein születhetett meg s láthatott viszonylag simán napvilágot az Ifjúmunkásban 1967. június 8-a és július 27-e között, nyolc közleményben Elekes Ferenc és Lázár László közös oknyomozó riportja, az Elveszett szégyen is, amelyben egy marosvásárhelyi utcalány hétről hétre felgöngyölített élet- és sorstragédiájának a közelképére irányította a figyelmet, újabb kisiklott életeket és élethelyzeteket állítva a tanulságra éhes fiatal olvasó elé.)

Szinte pótolhatatlan kár – írjuk le ma -, hogy a riport alapján több változatban is elkészült színpadi játék végül mégis íróasztalfiókban, magyarázni való hagyatéknak maradt. De mert megmaradt, csak a kár szót használom - és nem a veszteséget.